Dobra veri a hódmezővásárhelyi önkormányzat a város ingatlanvagyonát. Áruba bocsátják a helyi közlakások szinte minden négyzetméterét. Látszólag nemes a cél, „saját otthont”, „öröklakást” mindenkinek, szól a felkiáltás, ám mielőtt bárki azt hinné, hogy egy jóléti programromról van szó, a városvezetők önzetlen aggodalma fűti a kezdeményezést, hadd tisztázzunk egy-két dolgot.
Először is az ingatlanprivatizációt nem a bérlakásokban élő családok kérték:

ultimátumot kaptak a várostól, hogy vagy fizetnek, vagy eladják a lakásukat másnak, és majd egyezkedhetnek velük a házbérről.

Jöjjön a pénz ez a lényeg! Nem látni semmilyen garanciát arra nézve, hogy senki nem kerül utcára, ahogy az sem világos, miként akar a vezetés egy hosszú távon is működőképes szociális rendszert fenntartani önkormányzati bérlakások nélkül.
(Az utóbbira a válasz alighanem az, hogy sehogy. Jelenleg is, és immáron hosszú évek óta azt látjuk, hogy a hivatal havonta egyszer kioszt némi kegypénzt a rászorulók közt, s ezzel elintézettnek véli a dolgot. Nincs meg sem az erkölcsi szándék, sem a politikai akarat arra, hogy felemeljék, vagy akárcsak helyzetbe hozzák a Vásárhelyen élő szegényeket.)

Mindemellett fontos hangsúlyoznunk, hiába a kedvezmények, a megkurtított vételár, 4-6 millió forint sokaknak még mindig elérhetetlen összeg, hitelről pedig közmunkásként vagy épp nyugdíjasként álmodniuk sem érdemes.
Hasonlóan az állami termőföldekhez, jó eséllyel itt is néhány tőkeképes befektető lesz a buli nagy nyertese, plusz néhány szemfüles hivatali potentát, akik jó érzékkel lecsapnak az üres lakások és a pozíciójuk kínálta lehetőségre. (A városban járva-kelve ilyen ügyekről is hallhat az ember.)